Hit-tan-terem

J. S. Arany:  Hívás a Nymen bolygóról

Nagy Alexandra (Szent Gellért Kiadó igazgatója) a könyvről:

"(...)Ez a könyv az ifjúság körében mintegy betölthetné a "keresztény" Harry Potter szerepét is. Cselekménye lebilincselő, izgalmas, stílusosan, az értékes beszélt nyelv szépségével fogalmaz. "

Kritika az ifjúsági regényről

Jó a történet, kézben tartottak a jellemek, a konfliktusok, hitelesek a helyzet és jellem-ábrázolások.

Sok dicsérő szót lehetne elmondani a meseszerűség követelményeinek betartásáról, de nem érdemes, azért, mert ezt az író is nyilván jól tudja.

J. S. Arany alapvetően remekül fogja meg a regény (mese)írás egyik
alapszabályát: nem a cselekményből, hanem a jellemekből indul ki. Azzal együtt, hogy ez egy mese, tehát nincsenek túl bonyolult, vájkáló, posztmodern jellemábrázolások. De azért az alapkonfliktust Peti kíváncsisága és indítja el, ez az, ami miatt elfogadja a csodálatos mobiltelefont, amivel viszont kozmikus erők csatájának tanúja és szereplője lesz. Petit végül is bátorsága és jó szíve teszi hőssé, s a cselekmény az ő jellemének fejlődése is

A három kívánság történetét nagyon sokan és nagyon sokféleképpen megírták már. Ez egy új megközelítés, de amelyik nem akar túlságosan új lenni; mer kötődni a
hagyományokhoz és mer eltérni tőlük; olvasmányos, érdekes és fordulatos.
Köszönöm, hogy olvashattam a mesét.

Hidy Tamás

Vélemények a regényről:

• Írta: thomaskerekes

Részletek a könyvből:

"A még sötét égen, a Föld északi sarkától nem messze hatalmas sereg gyülekezett. A kelet felől lassan előtűnő nap sugarai megsokszorozva verődtek vissza a megannyi csillogó-villogó páncélról, kardról és lándzsáról.

-  Szüntelen figyelemre és készenlétre van szükség! – magyarázott a többieknek egy tekintélyt sugárzó geloszan. – Az alsó világbeliek totális támadást indítottak az emberek ellen. A Föld déli része már az övék, és a többit is folyamatosan szállják meg. Nem lesz könnyű dolgunk. Azok a pokolfajzatok mindenre elszántak. Győzni akarnak, ezért semmitől sem riadnak vissza. A mi seregeinket két részre osztottuk. Meliach irányítja a harcot, és a Király ereje is állandóan velünk van! – kiáltotta, s lángoló kardját az égre emelte.

    A geloszanok hatalmas kiáltással, egyszerre emelték fel tűzben égő fegyvereiket. Hangjuk erejétől megremegett a Föld, s táncba kezdett néhány, arra kószáló felhő. Hirtelen mindannyian néma csendbe merevedtek, s tekintetük egyetlen távoli pontra szegeződött. Nemsokára feltűnt egy fekete pötty, amely szédítő sebességgel közeledett feléjük, majd hamarosan jól lehetett hallani az egyre erősödő surrogást is. Feszült figyelmük egy pillanat alatt mosolygásra váltott, amikor megpillantották a fekete leplét már messziről lobogtató, integető Szélsebest. Amint odaért, elterült egy felhőn, és szaporán lihegve nyögte:

-  Vizet, vizet!

-  Minek az neked? – nevette el magát a geloszanok vezetője, amint odalépett hozzá.

-  Hogyhogy minek? Girabel, te sosem hallottad még, hogy amikor az ember kihajszolja magát, akkor jól esik egy pohár víz?

-  Lehet, de te nem vagy ember – nézett rá derűsen Fareal.

-  Jó, de attól még a víz nekem is jár, nem igaz? – sértődött meg a kis geloszan. – Hol van az előírva, hogy csak az embernek lehet szüksége egy pohár vízre? Én most rendesen kihajszoltam magamat!

-  Elég már! Inkább mondd, mi hírt hoztál? – kérdezte Girabel.

-  Szélsebes még mindig duzzogva, szemrehányóan nézett rá.

-  Tudod, nem szép dolog, hogy én az életemet teszem kockára, és ti még egy vacak pohár vizet is sajnáltok tőlem.

-  Ne haragudj Szélsebes, bocsánatot kérek! – engesztelte Girabel, majd odaszólt a többieknek: – Hozzatok egy pohár vizet a futárunknak!

-  A kémünknek, a kémünknek! – igazította ki fontoskodva, miközben elvette a tálcán felkínált pohár vizet. Tanácstalanul forgatta kezében a poharat. – Most mit csináljak ezzel? Én nem tudok inni!

-  Ezt eddig is tudtad. Kár volt a cirkuszért – leckéztette Girabel. – Nos, hallhatnánk végre, mi hírt hoztál?

-  Én nem megyek többé azok közé vissza – siránkozott Szélsebes. – Borzalmasak! Úgy tesznek, mintha tudnának enni. Pfúj!

-  Hogy érted ezt? – kérdezte egyikük megbotránkozva.

-  Hát úgy, hogy elnyelik a skorpiókat meg a pókokat, és még a kígyókat is! – forgatta szemeit Szélsebes.

-  Undorító! – zúdultak fel mindnyájan.

-  Majdnem megint meghaltam! – vette vissza a szót. – Az életem forgott kockán!

-  Te nem tudsz meghalni! – förmedt rá Elidán.

-  A tervekről, hogy mire készülnek, arról beszélj! – kérte Girabel.

-  Jó, jó. Persze, az megint nem érdekel senkit, hogy mit kellett kiállnom! Az ember kiteszi a szívét, és tessék!

-  Szélsebes! Neked nincs szíved – intette meg Elidán. – Ezt már számtalanszor megbeszéltünk! Arról nem is beszélve, hogy te nem vagy ember!

-  Jól van, na! Szóval az történt, hogy a Szaharában táboroztak le, és úgy döntöttek, hogy csak ma reggel kezdik meg a támadást, de teljes erővel. És akkor én is úgy tettem, mintha enni akarnék, de valaki észrevette, hogy nem igazán.

-  A lényegre szorítkozz! – kérte Elidán.

-  Jaraza, kérlek, szólj rá, hogy ne piszkáljon folyton! – nyafogott Szélsebes, a Föld felől éppen akkor érkező geloszannak.

-  Akkor a lényeget mondd!– szólt rá komoran Jaraza.

-  Jól van, na! Mindent be fognak vetni. Alakváltozást, megjelenést, sugdosást, gondolatátvitelt. És vannak szövetségeseik. Boszorkányok, varázslók, és emberek is, bizony, sok ember.

-  Már elkezdték! – szólalt meg dühösen Jaraza. – A védencemtől jövök, akit álmában akart az egyik pokolfajzat megkísérteni. Egész éjjel ott voltam. Sajnos a fiú felébredt, és meglátott engem.

-  Ez ellen nem tudunk már mit tenni. Viszont figyelmeztetnünk kell az embereket, hogy mitől kell óvakodniuk! – szólt Elidán.

-  Igazad van. Nagyon gyorsan kell cselekednünk. Én máris visszatérek a fiúhoz – mondta Jaraza, és elsuhant.

-  És tudjátok, hogy ott volt Meliach is? – vette vissza a szót Szélsebes, akinek nem esett jól, hogy kikerült a középpontból. – Persze nem egyedül jött, mert még ő sem merne közéjük menni egyedül, csak én! – hősködött. – Így igaz, görbüljek meg, ha nem mondok igazat! – dünnyögte sértődötten, mert a többiek nevettek rajta. – Amikor meglátták Meliachot azok a nagyképű oszongok, úgy reszkettek, mint a nyárfalevél. Ó, ha láttátok volna! Meliach olyan félelmetes volt!

-  És mit csináltak, amikor elment? – érdeklődött Elidán.

-  Hogy mit? Először lapítottak, és csak akkor mertek megszólalni, amikor már nem lehetett látni sem őt, sem a csapatát. No, akkor aztán kezdték az acsarkodást, meg minden. Engem majdnem lelepleztek, alig tudtam megmenekülni. Képzeljétek csak… – melegedett volna bele a mesélésbe, de észrevette, hogy már senki sincs körülötte, mindenki feszülten figyel a Föld felé, amit a most már magasan járó nap sugarai aranyló fényben fürösztöttek.

-  Milyen gyönyörű! – kiáltottak fel többen is.

    Rövid ideig elérzékenyülten szemlélték a Föld színpompás világát, majd tanácskozásra gyűltek, hogy megbeszéljék a haditervet. Nemsokára Girabel magához szólította Szélsebest, és rábízott üzenetével Meliachhoz küldte. A kis geloszan villámgyorsan elviharzott, a sereg pedig elindult a Föld felé."

*

"Amíg a gyerekek helyet foglaltak, megérkeztek őrző geloszanjaik is. A Herceg is leült a gyerekek közé.

-  Nagyjából tudjátok már – kezdte Meliach –, hogy az oszongok, akik kezdetektől fogva gyűlölik az embereket, és a vesztüket akarják, most erőteljes támadásba lendültek.

-  De mit akarnak az emberekkel? Megölni őket? – aggodalmaskodott Bea.

-  Nem, hiszen erre nincs hatalmuk. De azt elérhetik, ha nem vigyázunk, hogy az emberek úgy döntenek, nincs szükségük Entisre. Sajnos ezek az emberek soha nem jutnak majd el Nymenbe, hiába fakasztotta a Herceg a forrást.

-  Olyanok is vannak, akik nem is hallottak még a Hercegről, vagy nem hiszik, hogy Ő valóban létezik! Mint például az én szüleim! – mondta Marci. – Velük mi lesz?

-  Jó kérdés – szólalt meg a Herceg. – Tudod, én a forrást nem csak egyes embereknek adom, hanem mindenkinek. De azt is tudom, hogy nem mindenki hallott rólam, és vannak, akik hazugságokat terjesztettek el velem kapcsolatban. Ezek mögött az oszongok állnak, akik meg akarják akadályozni, hogy az emberek Nymenbe jöjjenek.

-  Igen, ezeket a hazugságokat sajnos ismerjük – szólt közbe Bea.

-  Biztosan észrevettétek már – folytatta Salvatore –, hogy amikor valami rosszra készültök, vagy rosszat tesztek, megszólal bennetek egy belső hang, ami figyelmeztet, hogy ezt nem kellene!

-  A gyerekek buzgón bólogattak.

-  Hú, nekem már hányszor megszólalt, de én sokszor nem hallgattam rá! – jajdult fel Zotyó. – Például, amikor folyamatosan dézsmálom a hűtőt.

-  Lám, lám – bólintott a Herceg. – Ez a belső hang Entis hangja. Ő képes a gondolatát messzire sugározni. Így figyelmezteti az embereket, hogy ne tegyenek rosszat.

-  Tényleg? – ámuldozott Marci.

-  Igen, és aki hallgat erre a figyelmeztetésre, azt befogadjuk Nymenbe akkor is, ha rólam sosem hallott.

-  És mi történik azzal, aki nagyon-nagyon sok rosszat tesz az életében, de a végén mégis hallgat a hangra és meg akar változni? – kérdezte Marcsi.

-  Annak az embernek is helye van itt köztünk.

-  Én már megbántam minden rosszat! – sietett közölni Peti.

-  Tudom, fiam – tette kezét a fiú vállára.

-  És aki mindig csak rossz, és nem szereti Entist és téged, és nem is bánja meg a rosszaságait? Az is bejöhet ide?

-  Nem – felelte elkomolyodva Salvatore. – Ez a törvény. De az ilyen ember nem is vágyik ide, mert aki gyűlöli Entist, az nem szeretne a közelében lakni. Ő maga nem akar idejönni.

-  És akkor hol fog lakni a földi élete után? – csodálkozott Marci.

-  Zortahákban, a fekete bolygón – felelte Meliach. – Az oszongok között. Mindenki olyan társaságot választ magának, amilyen ő maga. Aki mindig csak rosszat tud tenni, az azért megy a sötétség bolygójára, mert ott olyanok laknak, mint ő. Az oszongok is csak gyűlölködni tudnak, és másoknak ártani.

-  És sok ember van Zortahákban?

-  Sajnos igen – komorodott el a Herceg. – Azt szeretnénk, hogy minél kevesebb ember kerüljön oda. Ezért is vagytok most itt.

-  Miért? Nem értem, mi közünk nekünk ehhez? – akadékoskodott Marci.

-  Mert ti már tudjátok az igazságot. Nektek kell megértetni a többi emberrel, azokkal, akik nem ismerik, vagy nem hiszik el az igazságot, hogy ez itt az igazság! – mutatott körbe.

-  De hogyan tehetnénk? Mi csak gyerekek vagyunk? – esett kétségbe a feladat súlyától Krisztina.

-  Nem kell félnetek! Nem kérném ezt tőletek, ha nem lennétek képesek rá!

-  De mit kell tennünk? – kérdezte Peti.

-  El kell mondanotok mindenkinek az igazságot! De ez nem minden. Tettekkel is bizonyítanotok kell, hogy amiről beszéltek, az igaz!

-  Milyen tettekkel?

-  Amikor emberként éltem a Földön, azt tanítottam az embereknek, hogy legyenek jók.  Ezt kérem tőletek is!

-  Ez azt jelenti – szólalt meg Zotyó –, hogy meg kell javulnunk nagy hirtelenjében, és még másokon is segítenünk kell?

-  Tudjuk, hogy nem megy ez olyan egy-kettőre – nevetett Meliach. – De legalább meg kell próbálni! Már az is valami.

-  Hát, ez egyáltalán nem lesz könnyű! – fújt nagyot Marci gondterhelten.

-  Tudom. Éppen ezért adok nektek segítséget – felelte a Herceg.

-  A geloszanokat? – kérdezte Marcsi.

-  Természetesen őket is. És kaptok másféle segítséget is. Hatalmasabbat, erősebbet még a geloszanoknál is.

-  Mi lehet még tőlük is hatalmasabb és erősebb? – vonta föl szemöldökét Marci.

-  A Lélek – felelete Meliach. – Ő ugyanolyan hatalmas és erős, mint a Király, hisz belőle való. Ő képes arra is, hogy bennetek lakjon.

-  Megtanít benneteket mindenre, amit tudnotok kell – mondta a Herceg –, és mindig megmutatja majd nektek, mi az igazság. Segítségével felismeritek azokat az embereket, akik a mi híveink. Együtt pedig megtörhetitek Sánta hatalmát a Földön.

-  De ugye, Te is velünk jössz? – kérlelte Marcsi.

-  Nem. Én már megtettem a Földön, amit lehetett. A többi rajtatok múlik. Ettől több segítséget nem adhatok. Megértettétek, amit mondtam?

-  Azt hiszem – hajtotta le fejét Peti bánatosan. – És mi lesz, ha nem sikerül?

-  Ti már akkor is nagyon nagyot léptetek afelé, hogy Nymen lakói legyetek majd egykor. Ha nem tudtok mindenkit megmenteni, az nem a ti hibátok, hiszen ez nekem sem sikerült. Minden ember maga dönt a saját sorsáról. Azért kövessetek el mindent, ami tőletek telik. Megígéritek?

-  Igen – felelték.

-  Akkor most álljatok fel, gyermekeim! – szólította őket gyengéden a Herceg. – Kérdésem van hozzátok.

-  Mi az? – kíváncsiskodott Zotyó.

-  Azonnal megmondom. Kérlek, hogy minden kérdésemre egyenként feleljetek! Tehát elfogadjátok-e, hogy uratok és királyotok én legyek?

-  Igen! – válaszolták.

-  Jó. Megígéritek-e, hogy úgy fogtok élni, ahogy én tanítottam az embereknek, amit nektek is elmondtam az előbb?

-  Igen, megígérjük.

-  Akarjátok-e, hogy a Lélek, bennetek éljen?

-  Igen, akarjuk!

-  Akkor most megkapjátok a Lelket – mondta a Herceg, majd a gyermekek felé tárta kezeit, és a trónból vakítóan ragyogó fényözön árasztotta el őket.

    A fény körülölelte a kis csoportot, a levegőbe emelte, és egyre erősebben ragyogott. A geloszanok örömmel nézték őket. Nemsokára a fény éppoly gyengéden tette le a gyerekeket, ahogyan fölemelte őket.

-  Mi történt? – kérdezte szédülő fejjel Peti.

-  Megkaptátok a Lelket! Most már bennetek él.

-  Ez csodálatos volt – rebegett Kriszti. – Én még sosem éreztem ehhez hasonlót!

-  Én sem – csatlakozott Bea is. – Mi történt velünk?

-  A Lélek jelenléte okozza bennetek ezt az örömteli érzést. Most már mindig veletek marad. Hacsak …

-  Mi az a hacsak? – tért magához elragadtatásából Marci.

-  Hacsak nem tesztek szándékosan valami nagyon rosszat. Akkor nem tud tovább bennetek élni. A Lélek irtózik a rossztól. Csak a különleges szívűekben érzi jól magát.

-  Én nem szeretnék olyat tenni, amiért nem érzi jól magát – aggódott megint Krisztina, és mellére szorította kezeit.

-  Csak rajtad múlik – nézett rá szeretettel a Herceg. – Most már mindent tudtok, ami szükséges. Lassan indulnotok kell! Amikor visszatértek a Földre, ne felejtsetek el abból semmit, amit itt láttatok és hallottatok! Ne féljetek! Legyetek bátrak! Nincs senkinek olyan hatalmas segítője, mint nektek! És veletek vannak a geloszanok is. Entis és én is szüntelenül veletek leszünk, hiszen most már bennetek lakik a Lélek, aki összeköt benünket. Tehát nincs félnivalótok!

-  Mégis, hogyan csináljuk? – kérdezte Peti aggodalommal a hangjában.

-  Látjátok ezt a kis szelencét a kezemben? – mutatott nekik a Herceg egy átlátszó kis üvegedénykét, aminek a belsejében, mintha tűz égett volna. – Amikor kinyitom, rátok száll a jelem.

    Félresimította homlokára omló haját, és előtűnt alatta egy ragyogó csillag. A gyerekek álmélkodva nézték. A Herceg kinyitotta a szelencét. Abban a pillanatban egymás után hat kis lángocska emelkedett ki az üvegcséből, és egyenként a gyermekek homlokára tapadt.

-  Milyen meleg! – kaptak a homlokukhoz.

-  Peti! – kiáltott fel Zotyó a meglepetéstől. – Látok a homlokodon egy aranycsillagot!

-  Én is a tiéden! És a tiéteken is – nézett végig a többieken.

-  Ez a jelem – mondta csöndesen Salvatore. – Mindenki viseli, akinek a szívébe költözött a Lélek.

-  De én eddig még sosem láttam ilyet – értetlenkedett Bea, simogatva a homlokán érzett jelet.

-  Persze, hogy nem, hiszen az emberek számára általában láthatatlan a jel. Most ti megkaptátok ezt a látást, hogy segítségetekre legyen. Az a feladatotok ugyanis, ha még nem felejtettétek el, hogy összegyűjtsétek azokat az embereket, akik az én követőim.

-  Igen. Nem felejtettük el. – mondta Peti.

-  Még egy nagyon fontos dolog. Most mindannyian kapok tőlem egy ilyen szelencét. Legyen állandóan nálatok. Amikor olyan emberrel beszéltek, aki nem ismer engem, de szeretne megismerni, és elhiszi nektek az igazságot, amit majd elmondotok neki, akkor nyissátok ki, és a jel az ő homlokán is ott lesz. Nagyon vigyázzatok ám rá, nehogy rossz kezekbe kerüljön!

-  Vigyázunk! – ígérték a gyerekek. – De honnan fogjuk tudni, hogy biztos jó ember az, akinek a homlokára kerül a jel?

-  Nem kell félnetek! Csak azon az emberen lesz ott a jel, akibe a Lélek beköltözik. Ő pedig jól tudja, ki az, aki őt szívesen fogadja. Csak olyan lehet, aki különleges szívű.

-  Akkor jó! – sóhajtott megkönnyebbülten Peti.

-  Most búcsúzzunk el! – a Herceg egyenként megölelte a gyerekeket. – Találkozunk még, ne búsuljatok! – mosolygott rájuk szeretettel.

-  Köszönjük, hogy eljöhettünk ide!

-  Viszontlátásra gyerekek! – hajolt meg feléjük a hatalmas Meliach.

-  Most álljatok körbe, mert indulunk! – szólt Jaraza, és a szorosan egymásba kapaszkodó gyerekeket körülvették a geloszanok.

-  Viszlát mindenki! – kiáltotta Kriszti könnyes szemmel.

-  Viszontlátásra! – integetett a Herceg, és a geloszanok is mind.

-  Szemeket behunyni! – szólt Elidán, és már száguldottak is."